Visszhang


SZÁVAI Géza Székely Jeruzsálem (2. kiadás)

Zsidó Ferenc: Hogyan lenni? ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ, Bukarest

A Székely Jeruzsálem tanulsága Önazonosságunknak sok tényezõje van – addig is, amíg nem kezdjük vizsgálni. Ám ha vizsgálni kezdjük, újabb és újabb rétegekre bukkanunk rá, melyeket könnyed, hányaveti mozdulatokkal hántunk le magunkról, hogy a végén csupaszon, elképedve kiáltsunk fel: valóban ez vagyok én? Szávai Géza életrajzi, önéletrajzi jelleget sem mellõzõ mûve* esszéregény az identitásról. Egy ilyen mûvet hosszú évekig magában hordoz az író. Megírása belsõ kényszer és kín: gyönyör és szenvedés. Minden egyén elérkezik életének egy olyan szakaszához, amikor úgy érzi, meg kell határoznia önmagát, a világban való helyét. Ez – ha lehet hinni azoknak, akik már így vagy úgy átestek a „dolgon" – általában az élet derekán következik be: amikor a lét képei kezdenek homályosodni, a haláltól való félelem pedig erõsebbé válik, mint az élettõl való félelem. Nagy terjedelmû és sokrétû Szávai Géza mûve – ha lehet ilyent mondani, éppoly sokrétû, mint maga az identitás. Látszólag egymástól független síkok alkotnak benne egységet, mely egység azonban nem jelent egynemûséget. Nehéz megfogni a könyvet, nehéz tetten érni a történetek mögött meghúzódó magatartást. Izgalmas a mû, mert Szávai nem tételmondatokat fogalmaz, nem moralizál, hanem eseményeket, történeteket ad elõ – az olvasót pedig együttmûködésre készteti. Önmaga, nemzetsége és nemzete identitásának meghatározásához a szerzõ az elárasztott falu – Bözödújfalu, a székely Jeruzsálem – történetét választotta kiindulópontul. Részint azért, mert gyermekkori élményei e vidékhez kötik, részint, mert Bözödújfalu a maga vallási sokszínûségével az identitás nagyfokú rétegzettségének, faktorai sokszínûségének szimbólumává vált. Tudjuk, ebben a faluban székely szombatosok éltek, akik a XVI. században vették föl a zsidó hitet. „Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. Lelki zsidóknak vallották magukat." Mellettük ugyanakkor unitáriusok, reformátusok, római katolikusok és görök katolikusok is laktak a faluban. Persze, mind magyarok. Eltérõ istenképpel, hittel. Mégis megfértek egymás mellett – hisz Erdély mindig híres volt toleranciájáról. Ezért és ilyen értelemben emlegeti a szerzõ tündérkertként Erdélyt – a tündérek ezerarcúságára utalva. Sokféle, egymást keresztezõ, tagoló történetegység alkotja a mû keretét. Az egyik diakronikus egységben a szerzõ az erdélyi zsidózók történetét követi nyomon – a kezdetektõl, a második világháború rémségein keresztül az eltûnésig... A szombatosok hite az unitárius vallás továbbfejlesztésébõl származik, vallásalapítóként Eõssi Andrást, majd Péchi Simont nevezhetjük meg, aki a héber liturgia szerint alakította ki a hittételeket, fogalmazta meg imáit. A zsidózók Krisztust nem hajlandók elfogadni istenként, aki „szintén csak úgy született, mint ezen ölömben való gyermek" – amint egy bözödi asszony mondta 1639-ben. Borzongató ezen hit erõssége: a második világháború idején legtöbbjük a halált is vállalta érte, pedig magyar származásukra hivatkozva megmenekülhettek volna... A mû másik szála életrajzi és önéletrajzi. A szerzõ gyermekkori emlékeket elevenít fel, ugyanakkor – nagyapja jegyzeteit feldolgozva – a környéken megesett jelentõsebb történésekre (háború, bécsi döntés, a románok megtorló intézkedései stb.) is emlékezik. A gyermek Szávai Géza az unitárius, református, katolikus hitek valóságát egyaránt megtapasztalta, ugyanakkor a szocialista ateizmus levegõjét is beszívta. Apjának tanítóként vallásellenes tevékenységet kellett (volna) kifejtenie, õ, fia, ezalatt a szomszédos parókián a „klerikális reakció" eszméit lopta. Ekkor tudatosult benne az is, hogy „egy az Isten" – unitárius, szombatos hit szerint egyaránt, de ez még nem jelenti azt, hogy az az „én Istenkém"... Aztán a felnõttkor megaláztatásai is felszínre kerülnek, amikor a dühöngõ Ceausescu-rendszer idején gyalázat volt a lét. Ezen a ponton fogalmazza meg Szávai – kitágítva a zsidózás jelentésmezejét –, hogy – bár õ nem zsidó –, zsidóvá tették. Ettõl a ponttól a mû esszéjellege elmélyül, az események mind sokrétûbbé válnak, a szerzõ a fejedelemség, a török hódoltság dilemmáit boncolgatja, Bözödújfalú múltjából villant fel képeket, hogy egy adott ponton megállapítsa: „Székely Jeruzsálem története számomra olyan, mint egy álom, melyben több száz év eseményei kavarognak." Igen, mert az identitást csakis idõben lehet értelmezni. Mert változik, újabb és újabb rétegek rakódnak rá. Még nem mondtam, mitõl válik sokkolóvá a könyv, hogyan tér vissza minduntalan a fájdalmas kiindulóponthoz, Bözödújfalu pusztulásához, vízzel való elárasztásához, illusztrációkkal történõ bemutatás révén is. Úgy fogalmazhatnék: a képek alkotják a szerteágazó mû rendezõelvét, azok fogják keretbe a sokrétû, néhol már-már ellenõrizhetetlennek tûnõ mondanivalót. A pusztulás mindig visszhangot kelt lelkünkben, életünket juttatja eszünkbe, annak mibenlétét, illetve törékenységét. Ilyen értelemben válik logikussá, következetessé Szávai esszéregénye. Fájdalmas, ahogyan elvész a nyom, ahogyan a bözödújfalusi szombatosok eltûnnek, ahogyan sírjaikat is elnyeli az idõ... Sajnos, ezáltal mi is szegényedünk, az összerdélyi identitástudat is vékonyabb lesz egy réteggel. Mert nem elsõsorban a hit milyensége a fontos, hanem annak emberi eredményei. Szávai így érvel: „azokat a – történelmi – vallásokat, amelyekkel találkoztam, s amelyek néhány évezreden vagy évszázadon át tényleg tettek valamit a közösségükért, netán az emberiségért, azonos esélyekre érdemesnek tartom." Az identitás nem egydimenziós; nemcsak biológiánk határozza meg, mint ahogyan – és ezt a zsidózók mondták ki – a hitet sem korlátozhatja a vér, a származás. Az erdélyi ember identitása nagyon különös: sokszor feladása révén õrzõdött meg. Tudom, ez így paradoxonnak tûnik, de lássuk a szerzõ logikai vonalvezetését: bocsánatos bûn az, ha valaki élete mentéséért „török hitre" tért, mert identitástényezõi közül csak egyet tagadott meg. No és vajon a meggondolt székely legény, aki az orosz fogságban románnak vallotta magát, hogy hazaengedjék, hibát követett el? Románként érkezett haza Székelyföldre? Dehogy! Kompromisszumot kötött, ám okos kompromisszumot. Olyant, amilyenre Bethlen Gábor is hajlott... Szávai Erdély történelmének mozgatórugóival is sokat foglalkozik. Magyarok, szászok, románok, megannyi valóság, s az egyik számára a másiké mégis csak fikció. A baj ott kezdõdik, amikor ezt a fikciót egyik fél valóságként akarja „eladni" a másiknak... Mert mi határozza meg a kisebbségi ember identitását? Nemcsak az, ami lenni akar, hanem az is, ami nem... (Apropó, a szerzõ felhívja figyelmünket, hogy „Európában a nemzeti kisebbségekhez tartozó emberek összlétszáma a nagynak nevezett nemzetek lélekszámával vetekedik.") Mibõl is tevõdik össze tehát az öntudat? Tán könnyebb afelõl megközelíteni, hogy mibõl nem?... Csupán a fikció nem lehet része identitásunknak. Sajnos, „mindent, ami fikció, egy fikciókra épülõ ingatag világban nagyon könnyen valóságként érzékelünk". Csoda hát, hogy identitásunkat egyre-másra sérülések érik? Eltöprenghetnénk: miért foglalkozik Szávai épp a szombatosokkal, miért „rokonszenvezik" velük? Amint a regénybõl kitûnik, számára a zsidózók a tolerancia megtestesítõi, hisz szerintük „Isten elõtt mindenki egyformán kedves, Isten mindenkit kiválaszt, aki betartja az Úr törvényeit." Ez a vallásfölötti hit rugalmas, szilárd és nehezen sebezhetõ identitást eredményez. A szombatosok ótestamentumi, zsidó rítusnak megfelelõ szokásokat gyakoroltak, a kereszténységgel egyetlen kapcsolatuk volt: Jézus személye, kinek istenségét tagadták, de messiási voltát elismerték. Tehát õk magyarként akartak zsidók lenni! Ez látszólag identitási görcsöt eredményezhetett, valójában egy jól mûködõ önazonossági képletet termelt ki. Szávai posztmodern gesztusokkal lép kapcsolatba korábbi szerzõk mûveit, állandó dialógusban áll Jókaival, aki Egy az Isten címû regényében feldolgozta a székely szombatosok történetét, Móriczcal, aki riportot készített a bözödújfalusi zsidózókról, Bözödi Györggyel, aki Vallomás a székely szombatosok perében címmel szociográfiát írt róluk. A szerzõ minden bizonnyal azért tartja fontosnak a szombatosok történetének felvázolását, mert nyílt vallásgyakorlásuk lehetõségét a XVII. században hatalmilag megszüntették, ám õk titokban tovább gyakorolták hitüket, mely így évszázadokon át identitásuk lényegi tényezõjévé vált. Bizonyos értelemben egyenlõségjelet tehetünk identitás és hit közé? Akkor is, amikor a vad kommunizmus éveiben az ateizmus kötelezõ „vallássá" vált?... Szávai frappánsan, élénk stílusban értekezik, vállalva a székelyes észjárást, a feleselõ párbeszéd izgalmas játékát: „Ráduly István (pap) így szólt az ateizmusát Jézus becsmérlésével bizonygató pártaktivistához: Uram, a jelenlétemben ne merészelje szidni a gazdámat. Mert én sem szidom az ön gazdáit..." Ennyit a „legújabbkori hitvitákról..." Akkor hol keressük identitásunk lényegét? A kérdésben? Kell itt még mélymagyar és hígmagyar lélekrõl beszélni? Kell fokozni a magyar identitástudat görcseit? Szávai nem ad végsõ válaszokat. Inkább kérdez, mint eligazít. Identitási harcát mindenkinek meg kell vívnia – segítségére nem lesz senki, ez a könyv sem. Akkor mire jó ez a könyv, melynek történetét a szerzõ próbálta úgy megírni, hogy ne bántsa az érintetteket? – kérdezhetnénk. A mû hatása: ráébreszt az önazonosság korlátolt korláttalanságára, nyugtalanít, gondolkodásra késztet, vitatkozik, elbizonytalanít, akkor ad eligazítást, amikor nem is várnánk, kérdez, választ nem vár, és ökumenizálja a lelkeket – nemcsak vallási értelemben. Az ilyen mûre szokták mondani, hogy gondolatébresztõ. Igen, Szávai könyvére ez hatványozottan érvényes. Ám azt, hogy a felébredt gondolatok milyen irányba sodródnak és sodornak bennünket, nem lehet elõre megjósolni. Nagyon is jelentõsnek találom a mûvet, melynek hatását most igazából nem is tudjuk felmérni. Tán nem is kell. Az identitás is önmagáért való – nem a hatásáért. Vagy önmagunk vagyunk a hatás? Tán a visszahatás? Zárómondatként egy személyes következtetés: identitásunkat a válsághelyzetek erõsítik, ez viszont nem jelenti azt, hogy ha válsághelyzetbe sodorjuk önmagunkat, erõsödni fog az identitásunk... ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ, Bukarest 2002. február 23-24, szabad szombat melléklet

<< Vissza