Andrassew Iván:
A Babits-szexregényrõl

A hét végén megkaptam Onagy Zoltán Babits-szexregény címû könyvét, ami se nem regény, se nem tanulmány, hanem könyv, és máris elolvastam, mert nem nagyon tudtam letenni. (Sõt, már Kata is.) Tulajdonképpen Török Sophie-ról, Babits feleségérõl szól. Mûfaja meghatározhatatlan, viszont teljesen Onagy.

Érdekes, hogy hasonlóképpen volt az egész Babits-jelenséggel, mint én: olvasgattam, de nem szerettem. Most ugyan hülyét csinál Babitsból, vagyis megtudjuk, milyen szerencsétlen ember volt, és ez a jellemébõl is következett, viszont mindjárt meg is szerettette velem. Nõknek is ajánlom ezt a könyvet, bár leginkább olyanoknak - férfiaknak is -, akik verselgetnek-írogatnak, pláne fejedelmi rangra vágynak, hátha azonnal abbahagyják. Én például erõsen gondolkozom. Mert ha véletlenül írok valami olyat, ami jelentõssé emel, elõfordulhat, hogy életembõl vagy annak bizonyos részeibõl ilyesmi kél, és már nem is olyan vonzó az irodalomkönyvekben lenni. Ha végig gondolom a nõkkel való viszonyomat - amit leginkább a sógornõm tart számon anyai aggódással, néha nekem is meglepetéseket okozva elõttem teljesen ismeretlen történetekkel, amelyekben az egyik fõszereplõ vagyok, valamint bogzas összefüggésekkel és tanulságokkal - hát lehetne rólam is ilyesmit írni. Sõt a Török Sophie-típus - persze más összefüggésekkel, és nem is feltétlenül egy nõben összegyúrva - az én életemben is megvolt. Én persze megbocsátóbb vérmacsó vagyok, mint Onagy, aki pontosan tudja, a saját szerfölött mozgalmas életébõl, hogy még az ideiglenesen csak helyi szinten világhírû írókat is sokkal jobban, mondjuk tízszer jobban szeretik a nõk, mint bármilyen más úgynevezett mûvészeti ág munkálkodóit. Kivéve talán a zenészeket és a színészeket, bár azok múlandó, ezért kevésbé irigylésre méltó, fölötte sóvár életet élnek, meg is érdemlik, hogy szeressék õket. Persze a tehetségesekre gondolok.

Egyszer egy olyan társaságban, amelyikben jelentõs, bölcs írók is voltak, vagy legalábbis késõbb azok lettek, elemeztük, miért van, hogy az ember elsõ könyvének megjelenése után föltûnõen vonzóbb férfi lesz, mint amikor azt se tudták róla, hogy írogat. Arra jutottam, hogy vannak bizonyos nõk, akik nem a hagyományos módon vadásznak a génekre. Nem csak küllem, hang, illat, gesztusok és intellektuális teljesítmények alapján választanak, hanem - nyilván nem tudatosan - nem csak utódjaikra, hanem saját túlélésükre is gondolnak. Azt meséltem el, hogy nekem egyszer egy nõ szokatlanul õszinte órájában, ámbár kissé részegen, miután iránta neki nyilván szokatlanul tartózkodónak mutatkoztam, elmagyarázta, hogy ne legyen olyan nagy pofám, nem vagyok olyan jó pasi, viszont a pozícióm sokmindenre jó, karriert építhetne rá. Mert ugye, mozgok, erre meg arra, nagyon sok embert ismerek, ésatöbbi. Csak rajta múlik, mire használja az én ismeretségeimet. Ezen kívül, és ez volt az igazán megrázó, elmagyarázta, hogy nagyjából száz tehetséges író van Magyarországon - engem közéjük vett -, vagyis, ha velem él, akkor máris száz az egyhez a valószínûsége, hogy bekerül az irodalomtankönyvekbe. De mivel nem lehet tudni, hogy mi lesz belõlem, néhány év alatt ez a kapcsolati tõke ötven - vagy még többszörösére növekedhet. Ha valaki azt gondolja, hogy ez egy kispályás Török Sophie volt, téved. Ma egy fontos író mellett némberkedik, és maga is írogat ezt azt, nem is tehetségtelenül. Az más kérdés, hogy én nem találnám vonzónak a mellette való sorsot, akkor se, ha be szeretnék jutni a tankönyvekbe.

Persze én sokkal jobbindulatú és megbocsátóbb vagyok, mint Onagy, Török Sophie-t is megszerettem. Ezt az öszönösen számító, minden eszközét mûvészi szinten használni tudó, de nem csak az üzleti életben, hanem kedvtelésbõl is parázna, folyamatos önkifejezési válságában hol a mozgalmárkodásba, hol a leszbikusságba, hogy az ádáz feleség-, netán anyaszerepbe, máskor meg a tudatbódulásokba zuhanó típust alighanem ugyanúgy ismerem, mint Onagy, csak én megbocsátok nekik, megpróbálom szeretettel figyelni õket, még akkor is, ha rendkívül fárasztóak, és néha még az is megalázó, ha távolról figyeljük õket.

Van még egy dolog, amire Onagy csak utalt a könyvében, de nem fejtette ki részletesen. Vannak nõk, akik azt képzelik, hogy az úgynevezett mûvészek - és ezek közé veszik az írókat meg a költõket is - valami izgalmas életet élnek. Csupa sziporka minden beszélgetésük, tele vannak érdekes barátokkal, sokat járnak magas társaságokba, és fölötte méltóságosak. Ezzel szemben az az igazság, hogy az írók többsége rendkívül unalmas ember. Folyamatosan görcsben él, mert soha nem tudja, hogy holnap is tud-e írni. Állandóan sértõdött, mert - pláne mostanság - nemcsak hogy le se szarja a társadalom a nagy okosságát és mûvészetét, hanem meg se fizetik - persze sose fizették meg. Ezért állandóan anyagi gondokkal tusakodik. Vagyis megkeseredett, pitiáner életet élõ emberek, tele pózokkal, ráadásul többnyire elképesztõ ember- és társadalom-ismeretükkel pontosan tudják hol a helyük, és milyenek a többi írók, így aztán egymást is utálják rendesen. Nincs kiábrándítóbb, mint az, ha pár író összejön egy légtérben. (Vannak kivételek, persze.)

Jó, hogy Onagy Zoltán megírta ezt a könyvet, bár maga se tudja, mit szabadít magára. Úgy jár majd, mint én legutóbb a motorosokkal. Fölsorolni is nehéz lenne, hányféle népség utálja majd. Arra például biztosan számíthat, hogy a feministák tûsarokhegyre veszik - ez utalás volt egy internetes oldalra - és az is lehet, hogy a leszbikusok is indítanak valami Onagy átoktúrát Esztergomba. Vagy nem, mert így büntetik.

Andrassew Iván oldalai