Benedek Szabolcs:
Bezzeg a Tarján

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én olykor belegabalyodom a kritikai szövegekbe. Mások alatt itt és most olyan hozzám hasonlatos tollforgatókat értek, akik azzal keserítik meg a kritikusok életét, hogy bulldogszerû kitartással mindenféle irományokat gyártanak, hogy aztán azokat faarcal, ám sóvárgó tekintettel a kritikusok orrá alá dörgöljék, remélvén, hogy õk majd segítenek feljutni a Parnasszusra.

Egyszóval, én gyakorta belegabalyodom bizonyos kritikákba: amikor megpróbálom feltörni õket, hogy lássam és értsem egy-egy kritika belsejét, akkor abba idõnként beletörik a bicskám. A kritika belseje alatt itt azt értem, hogy a kritika, illetve a kritikus miként viszonyul egy adott mûhöz. (Igen, a mûhöz, nem pedig a szerzõhöz, bár természetesen ez utóbbira is van példa, de ebbe most nem másszunk bele.) A viszonyulás feltárása azonban nem mindig egyszerû: a kritikus - és a kritika - hajlamos arra, hogy (számomra) nehezen értelmezhetõ kódrendszert használjon, és ez alatt nem csupán az értendõ, hogy teletûzdeli a szöveget idegen kifejezésekkel, hanem az is, hogy miközben az értelmezés logikáját próbálom kigombolyítani, én, aki soha nem koptattam bölcsészfakultás padjait, elakadok. Nyilván ez részben az én hibám, mindenesetre ha ilyen kritikába botlok, bizony elõfordul, hogy feladom a vele való küzdelmet - esetleg a szöveg utolsó, összefoglaló mondataiból próbálom kihámozni, hogy az adott mû a kritikus szerint jó-e avagy rossz.

A dolgok logikájából az következik, hogy most azt mondjam: persze-persze, sajnos megesik az ilyen, na de bezzeg a Tarján Tamás kritikáit azért tudom értelmezni... S igenis ezt mondom, mert ez így is van! Ennek az a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, hogy miközben föllapoztam az Esti Szindbád címet viselõ vadonatúj Tarján Tamás-kötetet, a benne lévõ kritikák szinte mind ismerõsként köszöntek rám. (Vagy én rájuk? Nem is tudom.) Azaz: már olvastam õket elsõ megjelenésük idején a különféle folyóiratokban. Ha pedig olvastam õket, akkor az egyet jelent azzal, hogy számomra nem hangoztak arabusul, az én csekély értelmû medvebocsagyammal is be tudtam fogadni õket, tudtam követni az értelmezés logikáját, és élveztem a nyelvezetüket is (mert melldöngetés nélkül mondom, hogy bizonyos dolgokra kényes olvasó vagyok: ha egy szöveg döcörészik és folyton mellékvágányra fut, akkor azt bosszúsan félre szoktam dobni).

Egyszóval: Tarján Tamás kritikáit élvezettel olvastam a lapokban, és most élvezettel olvasom õket újra, egy kötetbe gyûjtve. Esti Szindbád – mosolyog rám a cím, és én õszintén visszamosolygok rá, mert mind Esti Kornél, mind a hajós a kedvenc irodalmi szereplõim és alteregóim közé tartozik. Tarján a 2004-ben megjelent kritikáit gyûjtötte össze, feldúsítva õket pár korábbi keltezésû tanulmánnyal, ezek között például mindjárt a könyv legelsõ darabját érdemes megemlíteni: egy lebilincselõ összefoglalást a közelmúlt magyar irodalmának cirkuszmotívumairól. Hangsúlyozom: valóban lebilincselõ, én nagy élvezettel olvastam. Ahogy a többi szöveget is: világos, tiszta gondolatok világos, tiszta szavakkal elbeszélve. Kritikák, értekezések egyrészt a közelmúlt magyar irodalmának egy-egy termésérõl, másrészt arról, hogy például miként jelenik meg az alma mater Spiró György mûveiben, vagy hogyan is értelmezhetõ az irodalmunkba még mindig "beépítésre" váró Gérecz Attila-életmû egyik darabja stb. Az ember folyton arra döbben rá: hopp, erre nem is gondoltam, pedig mennyire igaza van! Úgyhogy a könyv végigolvasása után azt gondoltam: sok kritikába beletörik a bicskám és ezért gyanakodva veszem majd õket ezután is kézbe, de bezzeg a Tarján Tamás kritikáiról a jövõben is elõre tudni fogom, hogy azok számomra az üdvözítõ kivételek közé tartoznak. Úgyhogy: olvasni fogom õket, és olvasásra ajánlom jó szívvel másoknak is.