Látogatók száma: 1 Ötvenhat író Esztergomról


Ádám Tamás:
Esztergom, a nõnemû madár




Bánki Éva:




Rafael Balázs:
Megejtõ helyszíni tudósítások

LAPOZZ BELE A KÖNYVBE!

Czinki Ferenc:
Szép volt


Ötvenhat kortárs író az sok. Legalábbis nem kevés. Szerintem nem is szabadna ennyi írónak egyszerre egy helyen tartózkodnia, mert mi van, ha például történik velük valami? Akkor itt állunk a rendszerváltás utáni tizenhetedik évben és se író, se költõ, se próza, se vers. Ötvenhat író egy kötetben az más, de az sem teljesen veszélytelen.

És amikor ennyi író egyetlen várossal kapcsolatban írja le élményeit, az már mindenképpen valami olyasmi, amire érdemes odafigyelni.

Az elsõ kérdés az, hogy melyik lehet az a város, Budapesten kívül, amelyikhez ennyi jeles alkotónak fûzõdik megosztani való élménye, története? A második pedig, hogy miért kell és hogyan lehet összehozni egy ilyen kötetet? Az elsõ kérdésre frappáns egyszavas válaszom van: Esztergom. A második ennél azért bonyolultabb. Annyi bizonyos, hogy ha lehet, akkor kell is egy ilyen vállalkozást elindítani, és tulajdonképpen nincs olyan magyar város, amelyik ne érdemelne meg egy ilyen kiadványt, persze csak ha van lehetõség és akarat. A többi talán jön majd magától. Tévúton járnánk, ha azt gondolnánk, hogy az így létrejövõ könyv aztán majd a városról szól. Nem feltétlenül, nem csak. A város ebben az esetben is úgy funkcionál, ahogy egyébként: a teret, a környezetet, a helyszínt adja, a többi az maga volna az ember, ez esetben pedig az író. Minden író ember, de...

Ami közös ezekben az írásokban, közös elem, az megtalálható minden útikönyvben, minden a Bazilika árnyékában játszódik, a Dunának a partján, fõszereplõk a hidak, az épületek, az utcák, a kocsmák, ám ez korántsem a téma – ez még csak a váz. A téma maga a viszony volna, nevezetesen ennek a generációnak és a generáció egyes tagjainak viszonya a városhoz, Esztergomhoz. A játék valójában itt indul és játéknak meg igen élvezetes, ahogy olvasmánynak is. Az ismert írók ismert stílusát ismerjük, ám arra vannak kényszerítve, inkább bíztatva, hogy a céllövöldében ugyanazzal a puskával lõjenek, aztán meglátjuk, ki mit talál. És valóban, hullanak itt mézeskalácsszívek, féldekás szeszek, üres képkeretek, emlékkönyvek, varázspálcák.

A cikk címe, még ha nem is túl bonyolult, akkor sem saját találmány, a kötetben szerepel sokszor, a szerkesztõ Onagy Zoltánnál, Ficsku Pálnál, akárhol, és csupán azért fontos, mert az emlékezés mechanizmusáról mond el valamit, és az ilyenfajta gyûjteményeknek mégiscsak az emlékek, az élmények adják az alapját, ezek biztosítják az átélhetõség lehetõségét, ugyanakkor a vállalkozás egyik legnagyobb veszélyét is jelentik. A magyar irodalom szereti az anekdotát, abból táplálkozik tulajdonképpen, de a nosztalgiától kifejezetten viszolyog. A szép volt, a szép emlék kifejezés szinte hiányzik is a szótárból, mert ami közel van, amire még lehet emlékezni, az ritkán volt szép ebben a században, a régi, amire pedig már mi magunk nem emlékszünk, csak hallottunk róla, az meg valami naiv felfogásból békebelinek nevezendõ, és akkor megint ott vagyunk, ahol az anekdota. Ennek a kötetnek és a benne szereplõ írásoknak nagy erénye, hogy megmutatja: ez a generáció (tágan értelmezve) már képes és hajlamos is arra, hogy a közelmúlt történéseit írja meg úgy, hogy nem fél azt mondani, szép volt.