Látogatók száma: 1 ALBERT Gábor: A lineáris ember
Tartalom:


Tellér Gyula:
Megjegyzések Albert Gábor: A lineáris ember c. esszégyûjteményérõl




Tüskés Tibor:
Kedves Gábor,

Fázsy Anikó:
"Miért hagytuk, hogy így legyen?"


"Most már mindent tudok s mindent megértek" - énekeltük hajdanán Koncz Zsuzsával, nem titkolva az iróniát. Elérkeztünk oda, hogy minden irónia nélkül úgy érezzük: semmit nem tudunk és semmit nem értünk. A kormányzati szintre visszaemelt hazudozásban ugyanaz az undok pókháló fon minket körbe és fojtogat, mint a diktatúra évtizedei alatt. Már megint nem a jelenben élünk, a ragyogóra mázolt jövõre várunk.

Nincs párbeszéd, a dialógus nem az igazság megközelítését célozza: propaganda van és polémia, a monológ két formája. Camus írja: "Az emberek országában a szeretet fûzi egymáshoz az embereket, a dolgok birodalmában a feljelentésben egyesülnek." A besúgók "közössége" ma már nem éri be azzal, hogy önmagát hõsként beállítva tetszelegjen: már vádol a fonákjára fordult világban. Azokat vádolja, akiket besúgott. Amikor azt mondja, csak az nem volt besúgó, akit nem kértek meg rá, azokat próbálja kipellengérezni, akik a maguk módján, ellenálltak, s ennek meg is fizették az árát.

Miért hagytuk, hogy így legyen? Mi a szerepe és felelõssége az értelmiségnek abban, ami megesett velünk? Megnevezte a bûnt? Megnevezte a bûnösöket? A magyar értelmiség nagy része vajon miért asszisztál önként és szemlátomást szenvedélyesen a diktatúrát hajdan fenntartók túléléséhez, hatalmához?

Albert Gábor az a ritka értelmiségi, aki, Márai tanácsát megfogadva, figyel, néz, lát. Lát. Esszéiben a lényeget látja és láttatja.

Vajúdó Európa címû esszéjében is a lényeget mondja ki: a Bécsben nyitható cukrászda mézesmadzagja, s a primitív megnyugtatás, hogy az Európai Unióban is ehetünk mákosgubát, nem feledtetheti: egy olyan kormánnyal léptük át az erõs önérdekérvényesítõ képességgel rendelkezõ államok alkotta Európai Unió "álomküszöbét…, amely többszörösen bebizonyította, hogy nemcsak az európai, de még a jellegzetesen magyar érdekeket sem képes felismerni." Mi több, ellenségesen viszonyul a magyar érdekekhez, ezeket, akárcsak negyven éven át mindig, most is az idegen érdekek elé helyezve. Albert Gábor világosan látja, hogy Európa válságokkal küszködik, a valódi problémákkal nem foglalkozik. Megszabja ugyan, hogy például hány halász mennyi és mekkora halat foghat ki a tengerbõl, családok tízezreinek megélhetését veszélybe sodorva, de a demográfiai katasztrófával, a mértéktelen termelékenység hajszolása okozta természeti katasztrófák megelõzésével, a globális hódítás óriási pusztításaival, az etikai struktúrák és a hagyományos társadalmi struktúrák felbomlásával, a vallási és etnikai fanatizmussal, a túltengõ liberalizmussal együtt járó nihilizmussal, tehát a valódi veszélyekkel nem foglalkozik. Albert Gábor, azonban nem éri be a valóság lefényképezésével, a kórlelettel: mint minden valódi értelmiségi, nemcsak lefényképez, reprodukál, hanem teremt, feladatot tûz ki, jövõt konstruál. A mindent elárasztó neoliberalizmussal szembeni ellenideológia "álmodókat teremt, akik gondolkoznak, és gondolkozókat, akik álmodnak, hogy ráleljenek…. egy látásmódra, egy társadalomértelmezõ módszerre, amely, koncepciók új építményével, lehetõvé teszi, hogy megtörjük a liberalizmus ideológiáját" (Ignacio Ramonet). Albert Gábor megvallja, hogy õ is ezek közé az álmodók közé tartozik: hiszi, hogy a magyarságnak feladata van, itt a Kárpát-medencében, és ott, Európában. Hogy az elsõdleges identitás, a faji a kulturális, a vallási identitás nem "jó", de még rosszabb, minden bajok forrása, ezért eltüntetendõ a másodlagos, a nemzeti identitás, amelynek más identitásokba áramolva, a sokszínûségben elmerülve, el kell tûnnie a nagy egyetemességben - erre a posztmodern terrorisztikus utópiára napjainkban adtak csattanós választ és cáfolatot Párizs és más európai városok lángoló utcái.

Én is hiszem, hogy csak úgy lesz jövõnk, az Európai Unión kívül vagy belül, ha megõrizzük és védjük, megóvjuk azt, amik vagyunk, ami a különlegességünk: önmagával azonos, öntudatos énünk, mivoltunk: a magyarságunk.

A magyar értelmiség "árulásáról" tovább gondolandó olvasmány Albert Gábor önéletrajzi esszé-vallomása: a rendszerváltozás az értelmiségnek megadta ugyan az igazság kimondásának szabadságát (vajon miért nem élt igazán vele?), de "az élet szentségét megtagadó társadalomban" az értelmiség elveszítette hitét a szavak mágikus erejében. Márpedig hogy a szavaknak a modern tömegtársadalmakban mekkora erejük van, azt a marketing, a politikai és az üzleti marketing bizonyítja. A gondolkozásról leszokott ember már nem a két szemének, nem a tapasztalatainak hisz, hanem azt hiszi, amit unos-untalan mondanak neki. Az olcsó szóözönben, a ránk zúduló fecsegésben hogyan lehet visszaadni a szavak hitelét, értékét, erejét?

Az értelmiség árulása nemcsak a kimondott és értéküket vesztett szavakban érhetõ tetten, hanem a ki nem mondott szavakban is. Az elhallgatásban. Az elhallgatott szavak mérgezik a lelket, mérgezik a társadalmat. Magyarországon az igazi vízválasztó az emberek között, akár értelmiségi, akár nem, szerintem az, hogy miképpen viszonyul 1956-hoz, és ahhoz, ami ’56 után történt. Az értelmiség itt követte el - ha elkövette - az eredendõ bûnt. De hallgassuk Szolzsenyicint:

"Ha hallgatunk a bûnrõl, ha öntestünkkel óvjuk, nehogy valamit is látni lehessen belõle - tenyésztjük a bûnt s a bûn ezerszeres termést hoz a jövõben. Ha nem büntetjük meg, még csak meg sem rójuk a gonosztevõket, nemcsak hitvány öregségüket oltalmazzuk, hanem kirántjuk az alapot, melyre az új generáció jogtudata épülhetne. A fiatalok… azt szûrik le tanulságul, hogy a hitványság sohasem nyeri el büntetését e földön, ellenkezõleg, gazdagságot hoz.

Szörnyû lesz egy ilyen országban élni!"

Szörnyû egy ilyen országban élni…