Látogatók száma: 1
BENEDEK Szabolcs: Parázsvölgy


Selmeczi Tibor:
Szent Lajos király gangja

Jászberényi József:
Hídkönyv metafizikával


Benedek Szabolcs legújabb könyve voltaképpen öt történet és két idõsík egybefonódása.

Radnai Béla, a vidéki kisvárosból egyetemre felkerült fiatalember kettõs élete; Sárosdi, a prózaíró magánélete és próbálkozásai egy sikeres regény megírására; egy svájci írónõ sikeres elsõ, majd sikertelen második regényének következményei, közöttük is leginkább egy budapesti utazás; illetve a középkor kései szakasza, fõként a templomos lovagok mûködése és bukása, és Zsigmond király uralkodása kerül elénk. A szerzõ remekül váltogatja a helyeket és az idõket, amikor az olvasó éppen elunná magát, új helyszínre és új idõbe érkezünk.

Az öt történet és a két idõsík ilyetén ábrázolása egy, a kortárs regényirodalmunkban meglepõen ritka vonásra világít rá. Tudomásom szerint a fõleg Umberto Eco alkalmazta technika (erre leginkább Foucault-inga c. nagysikerû könyve lehet a példa) manapság nem jellemzõ, különösen az a változata, hogy mind a múlt, mind a "jelen" színterei nagy részletességgel és változatossággal kerülnek elénk: Tar Lõrinc pokoljárásától a Zsigmond korát feldolgozó népszerûsítõ történelmi esszéig, a zürichi írónõ magánéleti válságán át a budapesti Peep-show-k világáig rengeteg helyszín kerül elénk, egymástól teljesen különbözõ gondolkodású emberekkel. Ez a sokféleség amennyire unikális, annyira tönkretehetné a regényt, hiszen mondjuk nem ismerve a regényt, csak elõzetesen hallván a tematikai sokféleségrõl eléggé nehezen elképzelhetõ, hogy ennyi minden belefér egy alig több, mint 200 oldalas regénybe.

És mégis, szerencsére, a regény nem hullik szét, sõt: megtörténik a lehetetlen, egy komplex egységet tapasztalunk. Ennek elsõsorban az az oka, hogy a különbözõ világok embereit mégis számos tényezõ kapcsolja össze. Sõt. Benedek Szabolcs könyve afféle híd-könyv. Ezen azt értem, hogy a szöveg elsõsorban arra koncentrál, ami összeköt bennünket, teljesen különbözõ korokban és világokban élõ halandókat. Ahogyan ezt Pimpli mondja a regény utolsó fejezetében: "A történelmi regény idõutazás olvasónak és írónak egyaránt, közben az is kiderül, hogy a problémák, melyek egykor foglalkoztatták az embereket, ma ugyanúgy megvannak, legföljebb más köntösbe csomagolva. Örök emberi problémák léteznek Sárosdi úr, az élet és a történelem csupa körforgás", vagy ahogy ezzel egybecsengõen Radnai Béla is megfogalmazza:"A történelem megpróbál tanítani bennünket. Mivel azonban képtelen vagyunk okulni bármibõl is, a történelem csupa körforgás. Csak a szereplõk változnak. Pedig ha ismerjük az összefüggéseket, a történelmi fordulatok, események okait és mozgatórugóit, befolyásolhatnánk a kollektív jövõnket. Fel kellene nõnünk ehhez."

Az utóbbi idézet elsõ felét olvasva (a végét késõbbre hagyva) felmerülhet a kérdés: milyenek vagyunk mi emberek, Benedek Szabolcs könyve szerint? Erre a kérdésre a cím felõl fogalmazom meg a választ. "Parázsvölgy" - jellegzetesen disszémikus cím, azaz a könyv alapján visszafelé értelmezve a címet nagyon sok, egymástól eltérõ jelentés adható neki. Mégis, ha a regényt figyelmesen olvassuk, egy domináns jelentés, emelkedettebben fogalmazva: egy antropológiai állandó kiemelõdik: az ember a sexusa által determinált, ügyetlen, nagyon sokszor a szenvedélyeire hallgató lény - a "parázsló völgy" vonzásában élünk, legyen az saját testünk része, vagy a másiké. Ez a vonás szerencsére nem csak a szereplõk által deklaráltan, hanem a történet eseményei által is megmutatkozva kerülnek elénk. Katharina Pimpli egy lefojtott családi közegbõl egyetemre kerülve szexuális kicsapongásokban keresi a nyugalmat, Radnai Bálint ugyanezt az interneten elinduló kalandokban és prostituáltaknál kutatja, s csalódás csalódás után éri. Zsigmond király, bár érzi bûnösségét, de nem tud szabadulni bûnös, szexuális örömöket és egyéb kalandokat keresõ énjétõl, és a sor hosszan folytatható volna, még a pokolraszálló, testi hibás Tar Lõrincet is beleértve. Ezt a gyötrelmet azonban Benedek Szabolcs fel is oldja, hiszen története az archetipikus logikával ellentétesen a paradicsomból indulva a poklon át a purgatóriumig tart, ahogyan azt a fejezetcímek is kiemelik. A purgatórium nem pusztán metafizikus létezõként jelenik meg elõttünk, bár ilyen vonzata is van a kifejezésnek, s errõl késõbb szólok is. A purgatórium itt deklaráltan és a történet által is megmutatva a lehetõség elnyerésében is jelenik meg: minden szereplõ élete során megkap egy lehetõséget arra, hogy megtalálja a boldogságot, például megtalálja párját, kijöjjön saját zsákutcájából, s boldog életet éljen. Ezt az ajándékot a könyv nem magyarázza: nem derül ki, hogy honnan való, ki adja ezt a csodát. Csak (csak?) annyi derül ki, hogy ez van, ebben bízhatunk.

És még ezen túl is van, lehet fogódzónk. A történetben számos alkalommal elõkerül a misztikus tapasztalás, egyrészt a szabadkõmûvesség és a templomosok vonatkozásában, másrészt Tar Lõrinc pokoljárása kapcsán. Vannak, akiknek önmaguk csiszolása által a világ olyan összefüggései is feltárulnak, amelyek a legtöbb ember elõtt zártak, õk a beavatottak. A beavatottság a regényben alapvetõen nem kap ironikus felhangokat, sõt: több kulcsponton kiemelõdik a beavatottság értéke, például akkor, amikor a svájci regényírónõ büszke férjére, akiben egy földön túli erõt érez, avagy amikor Laura hosszan beszél Bélának arról, hogy miért akar szabadkõmûves lenni ("S mivel a szabadkõmûvesek folyamatosan nevelik, csiszolják magukat, az a céljuk, hogy minél jobb emberré váljanak, így az mindenkinek jó, ha minél több jó szándékú ember él közöttünk").

Összefoglalva az eddig elmondottakat: létezik egy emberi ösvény, egy emberi út, amelyet a regény szerint mindannyian bejárunk, tértõl és idõtõl függetlenül. Ebben sexusunk által determinálva bolyongunk, keresve a boldogságot ("Talán génjeinkben van a férfi-nõ viszony, a keresés és az egymásratalálás öröme. Olyan dolgok ezek, amelyeket - és erre akkor jöttem rá - nem kell, nem lehet megtanulni - mondja Radnai Béla/Bálint), a fizikai és szellemi beteljesülést. Ebben a keresésben azonban valamikor feltárul a boldogság esélye, azaz a méltó társ megtalálásának, és/avagy valamiféle misztikus titok elnyerésének a lehetõsége. És itt jön egy újabb érdekesség. Alaposabban gondolkodva a történetekrõl arra figyelhetünk fel, hogy a boldogság elnyerésének lehetõsége nemcsak az ember választásától függ, nemcsak attól, hogy az adott pillanatban felismerjük-e a lehetõséget a bûvös körbõl való kitörésre. Béla/Bálint története azt is megmutatja, hogy Béla és Laura nem lehetett egymásé, hiszen Béla démonikus kalandjaival eljátszotta a lehetõséget az értékes kapcsolatra, a két egyenes még a végtelenben sem találkozhat többé. Ugyanez a helyzet Zsigmond királlyal: abban a rendkívül összetett pszichológiai állapotban, amelynek hatására elfordul kedves barátjától Tartól, s kerüli õt, az figyelhetõ meg, hogy Zsigmond megértette: õ már akármit tesz, rá nem a paradicsom boldogsága, hanem a pokol kínja vár, amelybõl csak hosszú idõ után van/lehet felemelkedés, de ez természetesen nem az evilági létben adódik a számára. Ebbõl levonva a következtetést azt mondhatom, hogy mindenkinek feltárul a boldogság elérésének a lehetõsége, de ezt nem mindenki kaphatja meg, mert van, aki tönkreteszi a lehetõséget azelõtt, mielõtt egyáltalán elérhette volna. Sõt: nyilvánvalóan olyan is van, aki nem ragadja meg a boldogságot, teljesen különféle okokból.

Benedek Szabolcs könyve egy másik filozófiai tapasztalattal is megajándékoz minket, erre pedig már a bemutató elején is utaltam: a történetek egybefonódnak a regényben, de nemcsak úgy, hogy hasonló, sõt: lényegét tekintve ugyanolyan pszichológiai katabázison és anabázison mennek át a szereplõk, hanem abban is, hogy egymás leírt történetei és életük megélt eseményei nemcsak a találkozásokkor, hanem folyamatosan hatnak egymás életére, sokszor úgy is, hogy errõl nem is tudnak a szereplõk. Pimpli regénye Sárosdi gondolatait változtatja meg a regényírás kapcsán, Ulrich Seifert viselkedése ösztönzi Pimplit a Sárosdihoz való bátrabb közeledésre, Sárosdi munkássága Béla életében többször is elõkerül, s mindketten, egy idõben egymással Zsigmonddal foglalkoznak, Robinson szabadkõmûves tárgyú könyve, a Born in Blood két mellékszereplõ kapcsán is elõkerül, és így tovább. Ez arra a hermeneutikai tapasztalatra hívja fel a figyelmet, hogy a Másik szótárának szavai kölcsönösen áthatják az Én szavait, nyelvi világainak folyamatos interakcióban vannak egymással, ennek következtében az Én nem egy állandó tartalom, sokkal inkább egy folyamatosan átalakuló entitás. Sõt: ennél általánosabban a világ bármely szereplõjével megtörténõ események mássá teszik a világot, s hatnak a teljes, kollektív történetre. A kollektivitás kapcsán léphetünk vissza Radnai Béla idézett szavaihoz, annak is a második feléhez. Ha ismerjük az ember mozgatórugóit, talán befolyásolhatjuk kollektív jövõnket - ismételhetem meg saját szavaimmal a tõle elhangzottakat. Az ember mozgatórugója a regény szerint alapvetõen a boldogság utáni vágy, s bízhatunk abban, hogy ennek beteljesülési lehetõsége az életünkben valamikor, valamilyen formában felajánlódik: a pokolból a purgatóriumba vezet út. Csak figyeljünk erre a pillanatra, legyünk résen - a regénnyel utolsó szavával szólva: "nem szabad, hogy másként legyen"...