Selmeczi Tibor:
Szent Lajos király gangja

Irigylem a szerzõt, belém egyetlen osztálytársam se volt szerelmes, különösen nem egy olyan lány, mint a könyvben szereplõ Lendvai Henriett, vagy legalábbis nem tudok róla.

Ettõl persze én még halálosan szerelmes voltam Lendvai Henriettbe, vittem a táskáját, nem vettem el tõle szünetben a kiflijét és néha a másokkal megbeszélt randevúira is elkísértem.Egyszer talán kiderülhet, hogy titokban mégiscsak tetszettem neki, s akkor boldogan halhatok meg, akár a Lear király egyik hõse, kinek utolsó mondatai úgy kezdõdnek, hogy Edmund mégis szeretve volt. Ennek ma már negyven év után kicsi a valószínûsége, de ahogy Camus Caligulája mondja közvetlenül meggyilkolása végén: "Még élek." Mit lehet ehhez hozzátenni, talán, hogy amíg élsz, van remény. Ezt már nem tudom, ki mondta.

Nos, ezen klasszikussá vált mondatok után, ha már eléggé magas a mérce, nyugodtan vegyük kézbe Benedek Szabolcs regényét. Mûelemzésileg. Szórakoztató olvasmányként indul, annyira, hogy elhatározom, tetszeni fog. Igen ám, de egy pár oldal után eldõl, hogy nincs kegyelem. Különösen azért nincs kegyelem, mert észreveszem, hogy helyenként igencsak magas színvonalú könyvet tartok a kezemben, bizonyos részletek írói megoldása szinte világirodalmi összehasonlításban is megállná a helyét. Az elsõ szerelem leírása például Verlaine-i mélységeket idéz, elképesztõ ismeretekkel a nõi pszichérõl, de hogy egy nagyon is prózai részletet említsek, Sárosdi /ez a kettes számú fõszereplõ/ házában a gang, magyarul függõfolyosó leírását is olyan mûvészi módon ábrázolja, hogy szinte páratlan a magyar irodalomban. Ezt a regénybõl önkényesen kiragadott részletrõl szóló megállapításomat az olvasó nem igazán értheti, de a könyv egyik /külföldi/ hõsnõje, Katherina késõbb nem véletlenül keres fel épp egy olyan pesti házat, ahol van függõfolyosó. Aki elolvassa, az megérti majd, mirõl beszélek. (Aki nem hiszi, járjon utána.)

A függõfolyosó különben is jelkép, kelet-európaiságunk jelképe, ugyanakkor Thorton Wilder remekmûvét idézi, a Szent Lajos király hídját, ahol a történet szereplõinek végzetszerûen találkoznia kellett. Benedek könyvében persze nincs konkrét katasztrófa, nem szakad le a gang, legfeljebb kis személyes tragédiák vannak, más részrõl kilátástalanság, tipikus magyar sorsok. Kicsit talán svájci is, legalábbis akkor, ha az ember író. Mert a hármas történet szereplõi egymást keresztezik, életük az, hogy egymást fordítják, egymást olvassák, egymást próbálják megszeretni. Egy kisstílû világ jobbsorsra érdemes figurái õk. Ivászatok, rossz kefélések szintjén tengõdnek, miközben Parnasszusról álmodoznak. "E törpe korban így kell lelkesülni, s elszakadni mocskoló porától", írja Madách, és ebben van némi igaza, pedig ezt Kepler szájába adja, amivel csak arra utalnék, hogy ez a bizonyos "törpe kor" kissé már elnyúlik.

Valahol erre utalnak Benedek történelmi beszámolói is, valósággal kierõszakolják az összehasonlítást a templomosok vagy a Zsigmond korabeli hõsök. Ugyanakkor ezek a betétek, mondhatnám, tanulmányok, úgy megírási színvonalukban, mint stílusukban idegen testek maradnak a könyvben, legfeljebb az adott korok kutatóinak dobbanhat meg a szívük, az egyszerû olvasó néha Tar Lõrincet olvasgatva egy Vágó féle vetélkedõmûsorban érezheti magát, és fennáll annak a veszélye, hogy miután telefonon nem kaphat segítséget, felezni akar, magyarán leteszi a közepén a könyvet. Ha leteszi, rosszul teszi, egy katartikus élményt szalaszt el, egy nagyon tiszta, nagyon emberi mûvet hagy félbe.

Végezetül el kell ismernem, kissé igazságtalan voltam /szándékosan/, amikor a már említett történelmi fejezeteket közönséges ismeretterjesztõ elõadásokká degradáltam, a pokoljárás például önmagában is kitûnõ elbeszélés, külön is megállná a helyét, sõt, úgy talán több lehetne, nem csupán túlrajzolt díszlete a férfivé válás lélektani regényének, hanem egy teljesen önálló alkotás, egy beavatás izgalmas története.